Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


prózák

2009.04.02
Szép asszony-királyunk, Mária Terézia alatt még csak nagyon embrióban voltak a lóversenyek. Az epsomi és a longchamp-i gyep még akkor igazán csak gyep volt; üde zöld fű termett rajta, nem csengő-bongó arany. Széna a lovaknak és nem borostyán. Minálunk pedig, azt hiszem, legföljebb az előzködés lehetett meg a mai versenyekből. Az előzködés az ősapa. Már talán Árpád is előzködött útközben a vezérekkel. A magyar népben eszerint mindig benne volt a lóversenyek bacillusa. Mikor a vásárról hazafelé jönnek a parasztjaink szekereiken, mérföldnyi területen folynak a lóversenyek. Gyű, Tündér! Gyű, Pajkos! A gazda közibe vág a két griffnek: Hadd lássuk, hol termett több zab! De az ellenfelet is biztatják a kocsiban ülők: Ne sajnáld a lovat, mert nem püspök! Az országút fölvert porfelhőjében az egész vonalon fakó fogatok rohannak, riasztó kurjongatások közt. Ezer meg ezer verseny dől el minden percben. A királyné fülébe eljutott az új élvezet híre messze földről, és meg is csiklandozta. Mert az asszony asszony, még ha korona van is a fején. Elhatározta, hogy Bécsben is divatba hozza. Természetesen sikerült. Mert a korona korona, még ha asszony fején van is. Beszélték az angol lordokról, hogy egyenesen avégből nevelnek lovakat, hogy előzködjenek, arabs vért eresztve beléjök. Hogy a westminsteri herceg mesterségesen soványítja magát és a lovászait a ló kedvéért, hogy könnyebbek legyenek a hátán. Pedig hát mi élvezet van abban, ha az egyik ló hamarabb ér be a csóvához, mint a másik? Hiszen szükségképpen elsőnek kell lenni valamelyiknek. Laxenburgban volt az első efféle verseny. Gróf Nádasdy uram, a vitéz generális rendezte és báró Feldeck, aki Londonban járt őfelsége megbízásából, hogy szögről-végről kieszelje a futtatások mivoltját. Pünkösd másodnapjára tűzték ki az ünnepélyt, mely zárt körben folyt le. Csak a legmagasabb uraságok vehettek benne részt. A felséges asszony lázas érdeklődésben égett; minden követ, fát megmozdított a siker érdekében, még fiát, József főherceget is megbiztatta, hogy jelenjen meg ott akkorra a lovaival. - De ha nincsenek lovaim - felelte mosolyogva a főherceg, ki jobban szerette a könyveket. - Meg kell tenni - mond a királyné szigorral. Nem volt menekülés. A királyfinak szót kellett fogadni; s lett belőle kínos udvari jelenet, emberöltők emlékezetében soha el nem mosódó. Jött a kitűzött nap, pünkösd másodnapjának délutánja. A királyné sátort veretett a laxenburgi pázsiton, a tavaszi napfény a sátor aranyos kopjáin tört meg és a vitézek csillogó ruházatán. A királyasszony palotahölgyeivel a sátorból nézte az érkezőket, hogy arcát a napfény meg ne süsse. Mert még mindig őrizte az arcát, melyről azt énekelték volt a poéták, hogy barackvirággal festik be reggelenkint a tündérek. (Hanem bizony a tündérek festéke már réges-régen kifogyott a tégelyből.) Rendre érkeztek a lovagok, a Lobkowitzok, Kolowratok a három agyarú Kinskyek, a Kaunitzok hímzett sörényes oroszlánnal, a paripa gránátszín takaróján. Jött Starhemberg János hókafejű lován. De még a lovásza is vezetett hármat. Mind tüzes arabs faj, a vér szinte lüktetni látszik a bőrük alatt. Az urak félkört foglaltak a sátornál, míg a jelt a császárné megadja, s akkor lóra kapnak, a második jelnél egy sorba verődnek. Mikor harmadszor is összeveri a piciny tenyerét, akkor megindulnak. De még várni kell a királyfira. A királyfi elkésett. Ni, amott jön! Most bontakozik ki a kanyargó útról a kíséretével. A csatlósok négy lovat vezetnek utána. Suttogó moraj kél. Csodálkozó szisszenés, hullámzás. Imitt-amott titkon illetlen nevetgélés. Az emberek egymásra néznek, majd a lovakra. - Ah, ah! Ezek a lovak! Csakugyan furcsák voltak. Az egyik sovány elcsigázott gebe, csak úgy zörögnek rajta a csontok, a hátulsó ballábára sántított, de az egészséges lábait is alig bírta emelni. A másik ellenben szilaj mén, mely rúgott, kapált és senkit sem hagyott fölülni a hátára. Mintha csak ellentéte volna ennek a harmadik paripa, egy kihízott lusta állat, mely mozdulni se bírt a renyheségtől. Nemes alakú, formás lovacska volt a negyedik, de mind a két szemére vak. A királyné idegesen vonta kérdőre a herceget: íves szemöldjei ráncokba vonódtak. - Mi akar ez lenni, József? Miféle állatok ezek? - A vásárban válogattam őket össze. - Mondhatom, értesz a lovakhoz - jegyzé meg haragosan. - Ezekkel akarsz te előzködni az urak pompás paripáival? - Éppen nem - felelte József -, hanem a politikai helyzetet akarom velök fölséged előtt feltárni. - Halljuk! - mond a királyné félig gúnyosan, félig kíváncsian. - Halljuk, mi okosat gondolt ki megint a mi szeretett fiunk? - Az elcsigázott sovány gebe a nép; a féktelen szilaj paripa a papság. - Hallgass, hallgass! De a királyfi arcát elöntötte a melegség, kékes hamuszín szemeiben megcsillant a bátorság; nem tudott hallgatni többé, vakmerően folytatta: - Az elhízott renyhe ló a nemesség. - Ah - szólt a királyné csípősen. - Nagyon elmés vagy, József. Nos, mit kell még hallanom a negyedik lovadról, a vakról? - Bocsánat fölség, a szavamért. Az te magad vagy, aki nem látod, ami körülötted történik. Eddig a hagyomány a kínos jelenetről. Így volt, igaz vagy nem, ki tudná megmondani, de bármiként történt, a királyfi (kiből II. József lett) jól összeválogatta a maga négyes fogatát, mert egy bizonyosan igaz, hogy ez a négy ló sebesen vitte őt kunyhótól kunyhóig a népek szívébe. Még ma is mesélgetik okoskodó parasztok falusi lakadalmakon, vagy a szüreti tüzeknél csigért iszogatva a nagy császárnak szatíráját, mely akkor egészen igaz volt, s mely még ma sem bír átváltozni egészen nem igazzá. 1891 Árpád vezér és nemesei hallottak Pannónia gazdagságáról, hogy legjobb folyó a Duna, és jobb föld a világon sehol sincsen, ezért közös elhatározással elküldték egy hírszerzőt, név szerint Kusidot, hogy az egész földet szemlélje meg, és a föld lakóit kérdezze ki. Amikor Kusid Magyarország közepébe eljött, és a Duna menti részekre leszállott, azt látta, hogy a táj kellemes, körös-körül a föld jó és termékeny, a folyó jó és füves – mindez tetszett neki. Ezután elment a tartomány fejedelméhez, aki Attila után ott uralkodott; a fejedelmet Szvatopluknak hívták. Kusid köszöntötte népe nevében, és az ügyet, amiért odament, előadta. Amikor Szvatopluk a magyarok szándékát meghallotta, nagy örömmel örvendezett, mert azt hitte, hogy ezek parasztok, akik azért jöttek, hogy az ő földjét megműveljék. Örömében a követet kegyelmesen elbocsátotta. Kusid pedig a Duna vizéből kulacsát megtöltötte, perje fűvel tömlőjét megrakta, aztán a fekete földből rögöket vett fel, azzal az övéihez visszatért. Amikor elmondotta mindazt, amit látott és hallott, és a kulacs vizet, a földet és a füvet megmutatta, a magyarok nagy örömmel örvendeztek. Mindjárt felismerték, hogy a föld igen jó, a víz édes, és a mező füve hasonlatos ahhoz, amit Kusid nekik elbeszélt. Ezután közös határozattal Kusidot a fejedelemhez visszaküldték, és Szvatopluk fejedelemnek egy nagy fehér arabs paripát, arábiai arannyal aranyozott nyereggel, aranyos fékkel a földért elküldöttek. Amikor Szvatopluk fejedelem az ajándékot meglátta, még jobban megörült, mert azt hitte, hogy ezt földjéért mint telepesek küldték. Ekkor Kusid a fejedelemtől azt kérte, hogy földet, füvet és vizet adjon. A fejedelem pedig mosolyogva így szólt: – Legyen nekik ezért az ajándékért annyi, amennyit akarnak. Kusid pedig ezzel a hírrel az övéihez visszatért. Árpád vezér ezalatt a hét vezérrel Pannóniába bejött, de nem mint vendég, hanem mint a föld jogos örököse és birtokosa. Ekkor a magyarok egy másik követet küldtek Szvatoplukhoz, és ilyen üzenetet bíztak rá: – Árpád és vitézei neked azt mondják, hogy azon a földön, amelyet tőled megvettek, tovább semmiképpen se maradj. A földedet lovon, a füvedet féken, a vizedet nyergen megvették, és te szegénységed meg kapzsiságod miatt a földet, a füvet és a vizet nekik átadtad. Amikor a fejedelemnek ezt az üzenetet átadták, mosolyogva így szólt: – Azt a lovat bunkósbottal agyonüssék, a féket a mezőre kivessék, az aranyos nyerget a Duna vizébe hajítsák! Erre a követ így szólt: – És ebből, uram, a magyaroknak mi kára lesz? Ha a lovat megütteted, az ő kutyáiknak adsz eleséget, ha a féket a fűbe kiveted, az ő embereik, akik a füvet kaszálják, az aranyát megtalálják; ha pedig a nyerget a Dunába hajítod, halászaik az aranyos nyerget a partra kiteszik és hazaviszik. Ha a föld, a fű és a víz az övék, akkor minden az övék! Amikor ezt a fejedelem meghallotta, gyorsan sereget gyűjtött, mert félt a magyaroktól. Szövetségeseitől is segítséget kért, majd a csapatokat egyesítette, és a magyarok elé vonult. A magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, és egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtával csatát kezdtek. Az Úr segedelme velük volt: színük elől Szvatopluk fejedelem futásnak eredt. A magyarok egészen a Dunáig üldözték. Ott Szvatopluk ijedtében a folyóba beleugratott, és a sebes vízbe belefulladt. Ha egyszer tíz percig csend lenne itten, az lenne ám a szép'' - gondolta Mikkamakka, és lehunyta a szemét. A fülét is lehunyta volna, de tudvalevő, hogy a fülét senki sem tudja behunyni. Még Mikkamakka se. Esetleg befoghatta volna, de minek? Mert éppen őfeléje közeledett a lárma, a hejehuja, a hipszihopsza. Vacskamati, Aromo és Bruckner Szigfrid hejehujázott és hipszihopszázott. Érteni ugyan semmit sem lehetett a kajdácsolásból, de hogy ezek valamin igen felháborodtak, az már egyszer biztos. Ott is voltak már Mikkamakka előtt. - Hencegős! - ordította Vacskamati. - Nagyképű! - kiáltozta Aromo. Bruckner Szigfrid egyenesen így bődült el: - Nagypofájú! - Kicsoda? - kérdezte Mikkamakka. - Ló Szerafin! - bömbölték kórusban. - Nem hiszem - mondta Mikkamakka. Ezek hárman annyira meglepődtek, hogy tátva maradt a szájuk. Még az ordibálást is abbahagyták. - Még hogy nem hiszed - szólalt meg végre szemrehányó hangon Vacskamati -, amikor hárman mondjuk neked? - Először is nem mondjátok, hanem ordítjátok, harsogjátok, bömbölitek. Másodszor pedig, nem természete. - Kinek? - Ló Szerafinnak. - Micsoda? - A nagyképűség. - Na hát akkor gyere, nézd csak meg magad! - kiabált nekivörösödve Aromo, és rángatni kezdték Mikkamakkát a tisztás másik vége felé. Oda is rángatták egykettőre. Már csak azért is, mert magától is ment volna. Ott állt Ló Szerafin, a kék paripa, egy szarvasbőrdarabbal tisztogatta a szemüvegét. Szelídnek látszott, mint a ma született bárány. Mikkamakka meg a rángatástól zordan így szólt hozzá: - Miféle nagyképűsködés folyik itt? - Hol? - kérdezte Ló Szerafin, és körülnézett. Hogy jobban lásson, a szemüvegét is feltette. - Na látod, még tetézi is?! - kiáltotta Aromo. - Ez már több a soknál. Hát nem te nagyképűsködtél itt az előbb?! - Én? - nyitotta tágra a szemét Ló Szerafin. - Ne haragudjatok, nem tudom, miről beszéltek. - Majd én emlékeztetlek! - rikácsolt Bruckner Szigfrid. - Azt mondtad, mindenkinél gyorsabban tudsz futni. - Az igaz, azt mondtam - bólintott Ló Szerafin. Mikkamakka csak ámult-bámult, nem akart hinni a fülének. Ilyeneket állít ez a szerény, kedves Ló Szerafin. Hiszen sohasem volt nagyképű. Már éppen szóra nyitotta a száját, de Vacskamati közbevágott. - A gazellánál is gyorsabban, mi? - Igen - bólintott Ló Szerafin, és elpirult. - És a gepárdot is lepipálod, mi? - szájaskodott Bruckner Szigfrid. - A gepárdot is - mondta Ló Szerafin, és még jobban elpirult. - És talán - kérdezte drámai hangon Aromo a fékezhetetlen agyvelejű nyúl -, és talán engemet is? - Ne haragudj, Aromo - mondta ekkor szégyenlősen Ló Szerafin -, tégedet is. Már a füle hegye is piroslott, annyira szégyellte magát. - Hazugság - mondta Aromo. - Nem hazugság - rázta a fejét Ló Szerafin. - Akkor miért pirultál el? Még a füled hegye is piros - mondta Mikkamakka. - Te se hiszel nekem - nézett rá szomorúan Ló Szerafin. - Azért pirultam el, mert irtózom a dicsekvéstől. - Akkor meg mit dicsekszel itt! - hadonászott Bruckner Szigfrid. - Csakhogy nem dicsekszem, az igazat mondom. És bár az igazat mondom, mégis olyan, mintha dicsekednék. - Elhallgatott. - Ez így elég zűrzavaros... Mikkamakka... - Értem én, értem - bólogatott Mikkamakka. - Az lesz a legjobb, ha versenyt futsz velük. Az a tiszta dolog. - Szívesen - kapott a szón Ló Szerafin. - Rajta, már futhatunk is! - Úgy van, versenyt futunk! - lobogott Bruckner Szigfrid. - Sok beszédnek sok az alja. El is indultak azonnal a Nagyrét felé. Akkora volt ez a Nagyrét, hogy egyik végéről éppen hogy csak látni lehetett a másikat. Alig-alig. Nem beszélve a másik végéről. Mert onnan meg az egyiket lehetett alig-alig látni. Szóval jókora rét volt. Éppen versenyfutásra való. - Arról fussunk erre, vagy erről fussunk arra? - kérdezte Bruckner Szigfrid. - Nekem mindegy - mondta Ló Szerafin. - Még hogy mindegy, neki teljesen mindegy, hogy arról erre vagy erről arra! Pedig ha erről arra - háborgott Bruckner Szigfrid -, az éppen ellenkezője annak, mint ha arról erre. Éppen ezért... Mikkamakka félbeszakította a szóáradatot. - Akarsz futni, vagy sem? Persze megint fején találta a szöget. Mert Bruckner Szigfrid hímezett és hámozott, majd azt mondta: - Egyelőre elég lesz neki egy nálam gyengébb ellenfél is. Az is ellátja a baját. Mondjuk, Aromo vagy Vacskamati. Ha ők vesztenek, amit kötve hiszek, akkor jövök én. Ezt szépen kitalálta. Somolygott is a bajsza alatt Mikkamakka. Vacskamati meg nagyban helyeselt. - Igaza van Szigfridnek! Elég ha Aromo legyőzi. Igaz, Aromo? - Mint a sicc, úgy otthagyom! - pöffeszkedett Aromo. - Akár indulhattok is - mondta Mikkamakka. - Elfuttok az erdőszélig meg vissza. Jó? Bólintottak. - Hohó! - szólt közbe Bruckner Szigfrid. - És ha csalnak? - Csalnak? Miért csalnának? - csodálkozott Mikkamakka. - Hát a győzelemért - mondta Bruckner Szigfrid. - Valamelyik jóval előbb megfordul, mintsem elérné az erdő szélét, és uzsgyi, vissza. Mintha már ott lett volna. Akkor mi van? - Akkor az csaló, nem győztes - mondta Mikkamakka. - De ha már ennyire kötöd az ebet a karóhoz, hát legyen. Mindegyik versenyző köteles egy gallyat hozni az erdő szélén álló tiszafáról. Az lesz a bizonyíték, hogy ott jártak. - Ez az - mondta Bruckner Szigfrid. - Indulhattok. Háromra indultak is. Sitty, Aromo, sutty, Ló Szerafin. Már csak két kicsi pont a távolban. Aztán már csak egy kicsi pont a távolban, mert ugye Aromo jóval kisebb, mint Ló Szerafin, hamarabb el is tűnt szem elől. - Alhatunk is egyet, ameddig visszatérnek - vélte Bruckner Szigfrid, s már alkalmas fekvőhely után kutatott a tekintetével, de Vacskamati fölkiáltott. - Jön már Aromo! - Ilyen hihetetlen gyorsan? - csodálkozott Mikkamakka, de akkor ő is meglátta a közeledő pontocskát. - Nicsak - mormogta -, ez aztán gyors lábú legény! - Mondtam én, hogy úgy legyőzi Ló Szerafint, mint a pinty - örvendezett Bruckner Szigfrid. - Nono! - mondta Mikkamakka. A pontocska nőtt, nődögélt. - Csak a szája nagy ennek a Ló Szerafinnak - jegyezte meg Vacskamati, de bizony a végén nagyon elhalkult a hangja. - Nono! - mondta Mikkamakka. Mert akkor már öklömnyivé nőtt a pontocska, aztán dinnye nagyságúvá, aztán meg a vak is láthatta, hogy nem Aromo száguld ott, hanem Ló Szerafin. Sitty, ott is volt mellettük, szusszant egyet, és odaadta a tiszafagallyat Mikkamakkának. - És Aromo? - kérdezte Bruckner Szigfrid. - Találkoztam vele - mondta szerényen Ló Szerafin -, nagyon igyekezett. Ehhez bizony nem fér kétség, Ló Szerafin első lett. Jó félóra múlva vágtatott be Aromo, még a nyelve is kilógott, totty le a földre, a zöld gallyat maga mellé ejtette. - Hát te, phű... olyan gyors vagy, phi... - lihegett -, mint a szélvész. Most már elhiszem, hogy nem győzhet le senki. Ló Szerafin lehajtotta a fejét, meghatódott. De nem ám Bruckner Szigfrid! - Még hogy senki! - hadonászott. - Haha! Jó vicc. Mert egy vacak nyulat legyőzött. Most majd Vacskamati móresre tanítja. - Én? - ijedt meg Vacskamati, akinek amúgy sem volt erős oldala a futás. - Te hát - mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, és kacsingatott, integetett Vacskamatinak. - De hiszen láttad, hogy mint a szélvész - próbálkozott Vacskamati, de Bruckner Szigfrid nem is engedte neki végigmondani, valamit sutyorogni kezdett a fülébe. Vacskamati visszasutyorgott. Sutyorogtak, motyorogtak. Aztán: hihi, nevetett Vacskamati, meg höhö, nevetett Bruckner Szigfrid. Hihi-höhö. - Majd én most megtanítlak - mondta Vacskamati Ló Szerafinnak, és fénylett az orra hegye. - Még hogy te! - dühöngött Aromo. - Végig se tudod futni a távot. - A legyőzött tartsa a száját! - legyintett Bruckner Szigfrid. Összenevettek Vacskamatival. No de Mikkamakka jól látta ám, hogy min mulatnak. De nem szólt semmit. El is indult a két futó. Vacskamati lassan kocogva, Ló Szerafin meg, mint a nyíl. Kisvártatva eltűntek mind a ketten. Csend lett, csak Bruckner Szigfrid heherészett. - Még hogy a leggyorsabb! Majd most megkapja - mormogta. Na és akkor, lássatok csodát, föltűnt a láthatáron Vacskamati, lobogtatta a zöld gallyat. Futott, ahogy a lába bírta. Ló Szerafin meg sehol. - Na mit mondtam, látjátok?! - ugrált Bruckner Szigfrid. - Odanézz! Nézd a győztest! Ám ekkor a távolban megjelent egy ici-pici pont. Vacskamati már csak száz méterre volt a céltól. A pont dinnye nagyságú lett, Vacskamatinak már csak ötven méter. Már csak húsz. És jött száguldva Ló Szerafin. Vacskamatinak már csak tíz méter, és puff, elsüvített mellette Ló Szerafin a zöld gallyal. - Hahaha - nevetett Mikkamakka -, első Ló Szerafin, második Vacskamati! Ló Szerafin most már lihegett egy kicsit. - Nem is tudtam, hogy te ilyen gyors vagy - lihegte elismerően Vacskamatinak. Vacskamatit ette a méreg. - Csak pár lépés hiányzott - mormogta. Mikkamakka meg nevetett, nevetett. - Aha - kapott a homlokához Aromo -, én meg még azt hittem, Vacskamati gyorsabb nálam. - Miért, talán nem gyorsabb? Te egy héttel Ló Szerafin után értél a célba, őt meg alig tudta legyőzni - mordult rá Bruckner Szigfrid. - És a gallyak?! - dühödött meg Aromo. Bruckner Szigfrid csuklott egyet. - Miféle gallyak? Vacskamati is csuklott egyet. - Láttad ezt, Mikkamakka - ordította Aromo -, láttad? - Láttam hát - nevetett Mikkamakka. - Azt nevetem, hogy még így sem sikerült. Ló Szerafin ebből az egészből nem értett semmit. - Mi az? Mi történt? - kérdezte. Aromo odaugrott hozzá. - Számold csak meg a gallyakat! Hány tiszafagallyat látsz? - Egy, kettő, három - számolt Ló Szerafin. - És a negyedik? - Ez az! Éppen ez az! - kiabált Aromo. - Hol a negyedik? Mikkamakka csak mosolygott. Földerült Ló Szerafin képe is. - Ja, most már értem. Nevetett, ahogy a torkán kifért. Bruckner Szigfrid meg Vacskamati nagyon sunyított. Kiderült a csalás. Mikkamakka már azt is jól látta különben, amikor Vacskamati az Aromo hozta zöld gallyat a blúza alá rejtette. Azt is jól látta, amikor Vacskamati verseny közben, tisztes távolra tőlük egyszer csak lefeküdt a fűbe, kicsit várt, előkotorta a zöld gallyat, és elindult visszafelé. Arra persze nem gondolt, hogy Ló Szerafint így sem tudja legyőzni. Mert elfelejtette, hogy Ló Szerafin csodaló. Azaz lócsoda. Vagy mi a szösz! - Nincs más hátra - mondta ekkor Mikkamakka -, vagy elismeritek; hogy Ló Szerafin nem nagyképűsködött a mese elején, csak az igazat mondta... - Vagy? - kérdezte Bruckner Szigfrid. - Vagy te versenyt futsz vele, és legyőzöd. - Én? Én fussak versenyt egy közönséges kék csodalóval? Aki ráadásul szemüveges is. Vagyis rokkant. Azt már nem, annyira nem alacsonyítom le magam. - Akkor pedig neki van igaza - próbálta lezárni a vitát Mikkamakka. - Már pedig nincs - toppantott Bruckner Szigfrid. - Akkor fuss vele versenyt - mordult rá Aromo. - Igaz is - mondta Vacskamati -, mutasd meg neki, Szigfrid! Fuss! Bruckner Szigfrid a lábához kapott. - Jaj - mondta -, éppen most fussak vele versenyt, amikor a lábamban a csúz megtámadta a köszvényemet? Azaz hogy fordítva: a köszvény a csúzomat. Jaj! - Sántikált. - Különben majd ha tíz évvel fiatalabb leszek, akkor majd megmutatom neked, te szélvészló. - Azt még megvárjuk - nevetett Mikkamakka, és elindultak vissza a tisztás felé. Félúton járhattak, amikor Bruckner Szigfridnek felcsillant a szeme. Még a csúzos köszvényéről is megfeledkezett. - Az ám! - rikoltotta - Ló Szerafinnak nem egy nyúllal meg Vacskamatival kell versenyt futnia. Nem is egy öreg oroszlánnal. Körülállták. - Hanem? - Lóval - emelte fel az ujját Bruckner Szigfrid. - Úgy igazságos lenne. - De amikor itt nincs más ló csak ő - akadékoskodott Aromo. Bruckner Szigfrid ezen elgondolkodott. - Megvan - mondta kis szünet után. - Akkor fusson versenyt önmagával. - Önmagammal? - ámuldozott Ló Szerafin. - Igen - ragyogott Bruckner Szigfrid -, akkor elhiszem, hogy te vagy a leggyorsabb. Győzd le önmagad! Ámulva nézték, csak Mikkamakka mosolygott. - Na menjünk csak, menjünk - terelgette őket hazafelé: - Amit kérsz, azt már rég megtette Ló Szerafin. Legyőzte önmagát. - Mikor? - tiltakozott Bruckner Szigfrid. - Amikor nem adott neked egy nyaklevest - nevetett Mikkamakka.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.